BL Final Four, 1. nap: Világrekord szurkolás, szenzációs Fradi-győzelem

20022 néző láthatta a budapesti MVM Dome arénában a női kézilabda Bajnokok Ligája elődöntőjét, amelyen a fanatikus Fradi-tábor beénekelte a fináléba a lányait, addig a dobálózó győriek csak a bronzmeccsen szoríthatnak sajátjaikért.

Még továbbra sem nagyon ocsúdtak fel a Fradi-szurkolók a kézis lányok hihetetlen felállásából és fordításából a Metz elleni negyeddöntős párharcban, amelyben Szucsánszki Zitáék a klub fennállása során először kvalifikálhatták magukat a 2014 óta megrendezésre kerülő négyesdöntőbe. Bár korábban már játszott BL finálét a Fradi, de azt akkor érdekes körülmények között veszítette el a régi lebonyolítási rendszerben a Kometal Szkopje elleni visszavágó mérkőzésen a makedón pokolban. Itt volt az idő, hogy a poklot saját otthonában teremtse meg az FTC. Igaz, hogy még ez lett volna az első meccse a másfél éve átadott MVM Dome-ban, de ez a csarnok gyakorlatilag a Ferencváros keze alá tartozik, vagyis a IX. kerületiek minden szempontból hazai környezetben vívhatják meg a Final Fourt. Két hete már a párosítások is kialakultak a Sport TV stúdiójában, amelyben a Fradi részéről Emily Bölk segédkezett. Ott az EHF elöljárói a dán Team Esbjerg csapatát sorsolták, a másik ágon Győri ETO-Vipers Kristiansand mérkőzést rendeztek. 

Eljött a nagy nap. Barátaimmal még a Fradi focistáinak bajnokavatója előtt szereztük meg a belépőnket, és már nagyon vártuk, hogy elteljen ez az egy hét. Nem tudtuk mire számítsunk a kézisektől, hiszen sok gyengébb pillanatot is átéltünk - még a BL-ben is -, gondoljunk csak a Bietigheim otthonában elszenvedett 20 gólos vereségre, a Győr vendégeként megtörtént 10 gólos kudarcra, vagy az MTK, Mosonmagyaróvár és a DVSC elleni szenvedésekre, pontvesztésekre. Ez ahhoz vezetett, hogy Elek Gábor a szezon végeztével távozik a Ferencváros kispadjáról, felesége, a csapatkapitány Szucsánszki Zita is ezzel együtt befejezi a pályafutását. Így ezen a hétvégén két legendát búcsúztatnak a Zöld Sasok szurkolói. Szóval több szempontból különleges hétvége elé néztünk. Kora délután futottunk össze a Népligetben, a szokásos helyünkön, mintha futball bajnokira készülnénk. Bár megosztott volt a társaság ez ügyben, de Pityukával úgy döntöttünk, hogy mi csak azért is benézünk az első meccsre és megnézzük a Győr-Vipers elődöntőt is. Viszonylag gyorsan zajlott a beléptetés a csarnokba. Alig értünk oda, a nagy tömegben rögtön beolvasták a jegyünket, majd a mozgólépcsőn eljutottunk a szektorunkba. Már melegítettek a küzdő felek, szemben az általunk nem nagyon kedvelt Rába-parti különítmény. Nem vagyok az ETO nagy híve, de inkább semlegesen, szép csendben néztem végig a mérkőzést, amelyet egy rövid nyitóünnepség előzött meg. Lehet, hogy én vagyok túl ostoba a kortárs művészethez, de nem tudtam hova tenni az előadást.

Mintha egy kicsit görcsösen kezdett volna a győri gárda a tavalyi finálé - mondhatni visszavágóján. Az első percekben mintha a védelmek pályán sem lettek volna, úgy potyogtak a gólok. A 3. percben már az ötödiket rámolták be Stine Oftedalék és azon kezdtünk gondolkozni, hogy melyik csapat védekező egysége fog először magára találni.

Bár az elején még vezettek a Rába-partiak, de Jamina Robertsék hátul kezdtek végül összeállni és kezdték nyitni azt a bizonyos ollót és a 11. perc végére már négy gólos előnyre tettek szert. Valahogyan Sandra Toft nem is találta a formáját. Pityukával meg is jegyeztük, hogy valahogy mintha izgulnának a védők. Kellett egy csere is Ambros Martintól, beküldte a pályára a szezon során reaktivált francia világbajnok kapust, Amandine Leynaud-t. Vele már kezdett összeállni egy rövid időre a nyugat-magyarországi hátsó alakzat, azonban elől besültek a töltények és valahogy Estelle Nze Minko nem tudott mit kezdeni a norvégok kemény védekezésével, elől pedig a kubai származású, de spanyol válogatott Lisa Tchaptchet forgatta be rendesen Lynn Blohmékat, hogy nem is tudták követni a mozgását. A 24. perc végére már 7 gól volt közte és ekkor győri tréner másodszor is időt kért az első játékrész végén és sikerült 5 gólosra csökkenteniük a hátrányukat.

A második félidőben megint állva hagyta a Vipers a Győrt és ismét 7 gól volt a különbség. A norvégok kapujában Kathrine Lunde is hatalmas védéseket mutatott be, az esetek nagy részében gólerős Ana Gros sem tudott ebben az időszakban mit tenni. Azonban az északiak kezdtek egy kicsit bekényelmesedni a meccsbe.

Néha Anna Vjahirjeva játékán is azt éreztem, hogy tartalékol az erejével, így beállt egy állandó négy gólos különbség a két csapat között. Míg én az utolsó 15 perc kezdetén kimentem a büfébe, addig magára talált az ETO és megkezdődött a felzárkózás. Ekkor úgy éreztem, hogy a Moldovából érkezett játékvezetők, Aleksei és Igor Covalciuc egy kicsit meg is támogatná a pink mezes "viperákat", megnehezítve a győriek dolgát. Az utolsó percekre pedig már beesett a Fradi-tábor is. Ekkor a Győr előtt már adódott egy egyenlítési lehetőség is, egy gólra jöttek fel, majd az épp beérkező Fradi ultrák örömittasan kiáltottak egy nagyot, amikor két gólos előnyt állított be a Vipers és megnyerte a mérkőzést 37-35-re. Néhány dühös győri szurkoló az emeletről ekkor poharakat kezdett felénk dobálni, az egyik majdnem eltalált minket. Így már valamilyen szinten kezdtem örülni, hogy az ETO csak a bronzért játszhat másnap, de titkon reménykedtem, hogy ezt nem ellenünk fogják tenni. 

A két meccs között kimentünk levegőzni, ekkor már Ákosék is megérkeztek a Ligetből. A szurkolók tömegében Janó barátunk elkezdte néhány rigmussal emlékeztetni a nyugat-magyarországiakat a sokak által nem éppen jó szemmel nézett romániai barátság kötésekről a magyar gyűlölő Valcea- és Rapid Bukarest szurkolóival. De látszott, hogy nem csak ezért voltak feszültek a Rába-partiak, tisztán kivehető volt az arckifejezésekből, a vereség nehezen megemésztése. Biztosak voltak benne, hogy itt döntőt fognak játszani. Sebaj, ezúttal már a Ferencvároson volt a világ szeme. Az esélyesség terhe biztos nem minket nyomott, de mindenképp szerettek volna győzni a lányok. Én elfoglaltam helyemet a szektorban, addig Pityuka Ákosékkal lement az ultrákhoz szurkolni. Megint jött egy kortárs elképzelésű nyitóünnepség. Sajnos a lilás árnyalatú ruhába öltöztetett lányokat a Fradi-tábor előtt vitték el, akik sajnos így kaptak egy kis "üdvözlést". (Fradi-meccs előtt lilás árnyalatba? Elmondhatatlanul ostoba volt az, aki ezt így elképzelte.) A műsort követően pedig felállt mindenki a ferencvárosi szektorban és akkorát robbant az Aréna, amekkorát női kézi BL négyesdöntőn még egyszer sem, még a Papp László Budapest Sportarénában sem. Még a dánok és a norvégok is csodálkozva nézték a IX. kerületi ultrák szurkolását, akik egy kisebb lelátói élőképpel köszöntötték a csapatokat.

Félő volt, hogy a hatalmas nézőszám és a tét rányomja a bélyegét a ferencvárosi sasleányok szereplésére, de úgy látszott, hogy ez nem történik meg. Harcosan kezdtek Tomori Zsuzsannáék, igazi sasként igyekeztek lecsapni a labdára, majd Klujber Katrin gólja után fel is robbant az aréna, olyan hangulat uralkodott a meccsen, amely kézilabda eseményeken nagyon ritkán szokott előfordulni.

Védekezésben hatalmasat próbált alkotni az FTC, elől pedig a szélekről volt elnyűhetetlen Angela Malestein. A 10. perc végén 4-3-ra vezetett a Fradi, azonban ekkor a szlovén bírópáros néhány érdekes szituációt fújt be. Amit az egyik oldalon elengedtek, a másik oldalon befújták. Amikor a dán játékos akadályozta a ferencvárosi középkezdés elvégzését, azt nem szankcionálta az Ozren Backovic-Mirko Palackovic szlovén játékvezető páros, de amikor egy elvégzett középkezdést követően Vilde Ingstad fordult bele Dragana Cvijicsbe, azt már igen. Sőt Andrea Lekicset is kiküldte alig pár másodperc múlva a két délszláv (mintha a szerbekre utaztak volna), ekkor átvette a kezdeményezést az Esbjerg. Tartották magukat Klujberék de a végén mintha belefáradtak volna a nagy rohanásba és 4 gólos előnyben vonulhatott szünetre a dán gárda.

A második játékrész elején elkezdte a zárkózást a Fradi, 3 perccel a félidei pauzát követően már két gólos volt csak a hátrány. A Fradiból Andrea Lekic és Emily Bölk játszott emberfelettit, a kapuban pedig a Bíró Blankát váltó Janurik Kinga pedig több parádés védést is be tudott mutatni. Sok mindennel próbálkoztak a dánok, volt, hogy középkezdés után Nora Mörk egymaga futott végig az ellenfél térfelén és lőtt a kapuba, de ugyanezt a másik oldalon is láthattuk. Mintha összezavarodtak volna a dánok és negyed órával a vége előtt a Ferencváros utolérte ellenfelét és döntetlent mutatott az eredményjelző.

Ekkor az Esbjerg játékosai kettős emberhátrányban is voltak, főleg akkor mikor nem cserélték vissza a kapuba a mezőnyjátékosra leváltott Anna Kristensent és a csapat egyik legnagyobb erőssége, Henny Reistad lábbal hárította Malestein üreskapura leadott lövését. Bár kettő percre kiült a norvég átlövő, de a két szlovén még a videós vizsgálat ellenére sem érezte úgy, hogy ki kell zárnia a meccsből a fehér mezesek ászát. Lehet, hogy meccset befolyásoló döntés lett volna, de a jogosságát senki sem vitatná. Az utolsó negyed órában az dánok is kaptak egy kettős előnyt, de Nora Mörk büntetőből is be tudott találni, de a Lekic és Bölk góljaival szárnyaló Ferencváros az utolsó öt percre már két gólos előnyre tett szert. Ezt az utolsó percben kiegyenlítették az esbjergiek, de a mindent eldöntő támadásnál a Fradi kezében volt a labda. Még Elek Gábor is kikérte utolsó idejét, majd két másodperccel a vége előtt Emily Bölk lőtt kapura, a pattanós lövés után a labda pedig Kristensen felett talált magának a felső sarokba, amelynek hatására olyan hangrobbanás volt az MVM Dome-ban, amekkorát kézilabda-meccsen még csak nem is tapasztaltam. Szinte a sírás kerülgetett örömömben, sokáig a szavakat sem találtam. A Ferencváros bejutott a Bajnokok Ligája döntőjébe 2002 után ismét! Fogjuk a fejünket, énekeljük, hogy Budapest zöld-fehér, de nem tudjuk elhinni! Tényleg megtörtént! Bejutottunk! Emellett világrekord döntésnek is a részesei voltunk, ugyanis 20022 néző tombolta végig az FTC sikerét, amely a helyszínen legnézettebb női kézilabda-mérkőzésnek bizonyult. Rekorderek is lettünk a hihetetlen bravúr mellett. 

Hosszú perceken át éltettük a csapatot, még akkor is zajlott az ünneplés, amikor már szinte üres volt a csarnok. A lányok a pályán és mi pedig továbbra is a helyünkön, ugrálva, énekelve. Próbálom találni a szavakat, de egyszerűen nem tudom.

A csarnokból kifelé jövet a Vipers szurkolói gratuláltak nekünk és minden jót kívántak a döntőre nekünk is. (Győzzön a jobbik!) Eszméletlen, amit átéltünk ezen a szombat koraestén. Amíg mentem vissza a Ligetbe, a felüljáró alatt láttam néhány dán szurkolót, akik döbbenten néztek maguk elé. Próbáltam lelket önteni beléjük, gratuláltam csapatukhoz, valamint sok sikert kívántam nekik az ETO elleni bronzmeccshez. (mindenféle rossz szándék nélkül, mielőtt bárki belelátna bármit is) A metrón fotós haverommal, Lendvai Robival próbáltuk emészteni az eseményeket. Egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy mi történt. Az egyik Vipers-drukker a sálját próbálta odaajándékozni egy kisfiúnak, azonban az apja visszaadta azt a norvég szurkolónak. Jó hangulatban tellő metrózás végén úgy köszöntünk el az északi szurkolótársaktól, hogy a fináléban győzzön a jobb csapat. Remélem a Fradi lesz az!