Nagy hagyományú meccs, de már csak a pályán rangadó

 Ma este kerül megrendezésre a 223. örökrangadó a Hungária körúton. Magyarország legősibb futballrivalizálása már csak a pályán minősül rangadónak az MTK és a Ferencváros között.

Gyermekként nagyapámnak hála folyamatosan szívtam magamba a Ferencváros iránti rajongást. A Fradi ilyen jó, olyan jó, legnagyobb rivális pedig az MTK, ahogy mondogatta. Aztán pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy a ferencvárosi lelátó szerves része lettem, alig kezdődött el nélkülem mérkőzés. Pedig alakulhatott volna másképp is az életem, hiszen 2001-ben apám egyik kedves ismerőse, a kék-fehérek legendás játékosa, Tóni bácsi (ahogy mi hívtuk), vagyis Szuromi Antal, az MTK legendája, majdnem bejuttatott a klubjuk utánpótlásába focizni. Csak anyám döntésén múlt, hogy nem lettem ott focista, így maradt nekem a tanulás, később pedig a szurkolás. 

Papa folyamatosan mesélt a nagy meccsekről, az MTK elleni örökrangadót pedig emlékszem, hogy gyerekként az ölében ülve követtem figyelemmel. Nem felejtem el azt az 1997-es meccset, amely a Hungária körúton 2-2-es döntetlennel ért véget, Papa pedig dühöngött, hogy miért játszott ilyen gyengén a Fradi. Így ismerkedtem meg a két csapat rivalizálásával és párharcával, onnantól pedig amennyire tudtam figyelemmel követtem kedvenc csapatomat, majd 2002 óta már személyesen is szorítok a Zöld Sasoknak a stadionban. Nagyapám 1999. januárjában eltávozott közülünk, de az első helyszínen átélt kék-fehérek elleni rangadón, úgy gondolom Rudi papa szelleme is velünk volt, hiszen anyám ekkor kérte, hogy neki is vegyek jegyet a meccsre.

Bár amikor még kislány volt, gyakran vitte ki magával az Üllői úti pályára, volt hogy egyszer véletlen lila árnyalatú pólót vett fel és majdnem meg is verték emiatt. Ezekre a meccsekre Anya is vele tartott, azonban születésem után nem nagyon volt kapható egy-egy focimeccsre, de ekkor úgy érezte, hogy neki is jönnie kell. 14 éves voltam csupán és ott ugráltam örömömben a régi Szentély lelátóján, amikor Leo, Lipcsei, valamint Illés Béla góljaival, a Fradi 2-1-re legyőzte az akkor bajnoki címért zajló csatán a kék-fehéreket. Szeretném azt hinni, hogy Papa is segített Szűcs Lajosnak, mikor kivédte a hajrában Illés büntetőjét, hozzásegítve a csapatot a győzelemhez. A szezon végén sajnos a kék-fehérek örülhettek, nálunk pedig a történelem legnagyobb szurkolói rendbontása zajlott le. Szerencsére az eseményeket Hajdúszoboszlón követtem iskolai osztálykiránduláson, de sosem felejtem el. Mintha én kaptam volna egy fizikai verést, úgy hatott rám az az elvesztett bajnoki cím.

De nézzük a történelmet. Nagymamám a mai napig úgy jellemzi az MTK-t, mint a "zsidócsapat". Pedig, ha nagyon szigorúan nézzük, a Ferencvárost is zsidó polgári közösség alapította, csak a két világháború között a szurkolók a nemzeti oldal felé húzódtak. Szurkolói közösségben szájról-szájra haladó történetek alapján a 20-as, 30-as években alakult ki a nagyobb rivalizálás a két klub között, mikor a válogatott támogatásáról volt szó. Ekkoriban a ferencvárosi B-közép az újpesti és kispesti szurkolókkal közösen buzdította a Nemzeti Tizenegyet, amelyhez az akkori Hungária drukkerei nem csatlakoztak. Az akkori politikai helyzetben természetesen rájuk aggatták a "zsidó" jelzőt, hogy miért nem csatlakoznak. Innen már kész volt az ellentét a zöld-fehérek, a két vidéki feltörekvő csapat és az MTK között, amely a mai napig sem csillapodott. Azonban a szocializmus bejövetelével a bajtársi viszony megromlott a Ferencváros, és a már Budapesthez csatolt Újpest (Dózsa) és Kispest (Honvéd) között. A klubokat átnevezték: a Fradiból előbb ÉDOSZ, majd Kinizsi lett, a (MTK) Hungária pedig előbb Budapesti Textilesek, később Budapesti Bástya, majd Vörös Lobogó néven szerepelt. Mindkét klub 1956-ban kapta vissza nevét és színeit a forradalom során, majd együtt aratták a magyar klubfutball legnagyobb nemzetközi sikereit. Bár az Újpesti Dózsa játszhatott BEK-elődöntőt a Bayern München ellen, azonban az MTK 1964-ben bejutott az 1999-ben megszüntetett KEK-döntőjébe, ahol vereséget szenvedett a lisszaboni Sporting ellenében. A Fradi 1965-ben a mai Európa Liga elődjét nyerte meg a Juventus elleni torinói döntőben, 1975-ben pedig a baseli St. Jakob Parkban 3-0-s vereséget szenvedett a szovjet Dinamo Kijevtől. Ekkor egyesült az MTK a Vörös Meteor csapatával, így a rendszerváltásig MTK-VM néven szerepeltek a kék-fehérek, akik történelmük során 23-szor hódították el a magyar bajnoki címet, 12-szer pedig a Magyar Kupát. A 60-as évek elején még a kék-fehérek számítottak a rekordbajnokoknak, de a Fradi Albert Flóriánékkal a soraiban megelőzték őket, amelyet azóta már nem engedett ki a kezéből a zöld-fehér klub, amely azóta már 32. ligagyőzelmét is elhódította, valamint 23-szor a Magyar Kupát is a magasba emelhette. 
A két klubnak voltak játékosai, akik megfordultak mindkét oldalon: elég lenne említeni a legendás Slózit, vagyis Schlosser Imrét, vagy a fiatalabbak részére a közönség-kedvenc Varga Rolandot, de semmiképp sem szabad elfelejteni a két rivális gárda színeiben sikereket elérő tragikus sorsú középpályást, Zavadszky Gábort.

Az MTK az utolsó bajnoki címét 2008-ban nyerte meg, mikor a Fradi legsötétebb időszakát élte át, a második szezonját fejezte be az NB II Keleti csoportjában a Kecskemét és a Szolnok mögött harmadik helyen végezve. Azóta a kékek nem a legszebb időszakukat élik. Utoljára 2012-ben voltak közel trófeához, mikor még másodosztályú csapatként a Magyar Kupa döntőjében játszhattak, ahol 3-3-as végeredményt követően büntetőkkel maradtak alul a szezonban vereséget sem szenvedő Debrecen ellenében. A 2011-es élvonalbeli búcsút még kettő követte, hiszen 2017-ben és 2019-ben is kiestek az NB I-ből, amelyre az idei szezonban ismét nagy esély mutatkozik, hiszen az MTK most is a piros vonal alatt helyezkedik el.

Bármennyire is sikeres klubnak számít a Hungária körúti gárda, az utóbbi években alaposan megapadt a szurkolói létszáma a lelátón. Pedig még a történelem során láthattunk olyan régi felvételeket, hogy a stadionjukban tömött lelátók előtt játszhattak a kékek. Valami akkor tört meg a házuk táján, mikor 1995-ben búcsúzni kényszerültek az élvonaltól, majd mikor egy évre rá visszatértek és bajnokok is lettek 1997-ben, már nem buzdította őket az a hatalmas tömeg a lelátókon. Ahogy teltek az idők, úgy az Örökrangadókon is már inkább a Ferencváros szurkolóitól zengett az aréna. A 2003-as bajnoki cím sem segített a szurkolók visszacsábításán, volt, hogy csupán pár száz néző előtt rendezték meg a mérkőzéseket. Azóta már a feledés homályába merült egykori szurkolói csoportjuk a Blue Brothers, manapság pedig az Ultras MTK, vagy szurkolói körökben közismertebb nevén LibArmy igyekszik hangulatot varázsolni a csapat meccseire. Véleményem szerint jobban, mint elődeik. De a folyamatos liftezés nem tett jót a szurkolói közösségnek. Amikor 2020-ban még a vírusos időszak előtt kilátogattam a Hidegkutiba egy másodosztályú bajnokira, döbbenten láttam, hogy jó indulattal volt nevezhető három számjegyűnek a létszám. Ha nem lett volna a keménymag, teljesen hangulattalan lett volna a meccs. Végül valahogy feltornázták a hivatalos adatokat 1000 fölé, de azzal még a Foci és Társai Blogot szerkesztő Marci haverommal is egyetértettünk, hogy ez nem lehet komoly, mert jó indulattal volt 4-500 néző azon a találkozón. 

Az pedig, hogy hova süllyedt az MTK támogatottsága, az az örökrangadókon is meglátszódott. Emlékszem 2012-ben éppen a feljutást ünnepelte az örök rivális, mikor a Ferencváros II. csapata látogatott a régi Hidegkuti Stadionba. A pályán örömfocit mutattak be a hazaiak, de a lelátón véleményem szerint még a 100-at sem érte el a szurkolóik létszáma, amely szerintem eléggé nagy szégyen volt. Ugyanabban az évben Ricardo Moniz vezetésével visszatért a régi rajongás a IX. kerületbe, az MTK vezetői pedig kaptak az alkalmon. A megnyitható helyek háromnegyedén Fradi-drukkerek helyezkedtek el. Még annyira, hogy elfogyott a klub által a mérkőzésre nyomtatott biléta, így elő kellett venni az előző meccsről megmaradtakat, hogy azzal léphessenek be a szurkolók. A később érkezőknek pedig már tombolajegyet adtak jegy-gyanánt. A Salgótarjáni utcai főlelátóról is a zöld-fehérek buzdítása hallatszott, ám Kanta Józsefék hatalmas motivációval 4-2-re nyertek örök riválisuk ellen. 2018-ban pedig az új létesítmény körút felőli oldalán szinte csak fradisták helyezkedtek el, de még úgy is, hogy kibővítették a vendégszektort, adva a ferencvárosiaknak a hazai részből. Ezen a találkozón 4-1-re verte az akkor másodosztályú bajnokként érkező ellenfelet a Fradi, az azóta már fehérvári pénznyelőként ismert ukrán játékos két gólt is szerzett. Valahogy mégis kevés MTK-drukker támogatta a sajátjait. 

Fotó: magyarfutball.hu

Pedig az MTK-nál egy profi stáb dolgozik a szurkolók kiszolgálásán, a klub működéséért. Egy igazi szurkolóbarát egyesületről beszélünk, profi marketingesekkel, valamint egy viszonylag jó csapattal. Bár a szezonban elrugaszkodtak az eddig megszokottól a játékoskeretet nézve, hiszen nagyon sok légióst szerződtettek. Pedig megszokhattuk, hogy pont ők azok, akik lehetőséget adnak a fiataloknak, akik megkapják a kellő lökést a profi pályafutáshoz. Elég csak az utóbbi időből Schäfer Andrásra gondolni, de még lehetne folytatni a sort. 

Az biztos, hogy a pályán mindig is egy motivált gárdát láthattunk az MTK részéről, főleg a Ferencváros elleni rangadókon. Ezeket a fiatalokat sosem zavarta az a tény, hogy a lelátón még a saját otthonukban is a többség az ellenfél győzelméért szorít. Meg akarták mutatni ország-világ részére, hogy ők a jobbak. Így a ma esti meccsre sem várok könnyű mérkőzést a Ferencváros részéről, hiába harcol a kiesés elkerüléséért az ellenfél. A Fradi ellen mindig plusz motivációval lép pályára az ellenfél, amely az MTK-ra nemhogy duplán, de triplán igaz. A Ferencvárosnak, ha nyerni szeretne a mai meccsen, olyan motivációval kell pályára lépnie, mintha egy neves csapattal játszanának a Bajnokok Ligájában, hogy nekik megmutatják. Ha ez nincs meg, az a kék-fehérek ellen még balul is elsülhet Sztanyiszlav Csercseszovék részére. Mert ez az igazi rangadó a pályán, Magyarország legősibb rivalizálása!