2015. november: Egy örökre emlékezetes este
Még gondolatban se voltam akkor, amikor a magyar labdarúgó-válogatott legutóbb ott lehetett világeseményen. 6 Eb, 7 vb telt el anélkül, hogy szurkolhattam volna a világeseményen saját nemzetemnek. 30 év hosszú idő. Ennek most végre vége!
1986. Milyen régen volt. Sokan, akik ott voltunk vasárnap este a Groupama Arénában, még talán gondolatban se léteztünk akkor, amikor utoljára a magyar válogatottnak szurkolhattunk egy világesemény során. Ezen időszak alatt nekem csak az jutott, hogy sorozatban bukott el a csapat. Emlékszem még 9 éves koromban nagyapámmal (Isten nyugosztalja!) együtt szurkoltuk ki a finnek elleni döntetlent, amikor a labda úgy pattogott ide-oda a kapu előtt, mint a flippergolyó, mígnem Moilanen hátáról betáncolt a hálóba. Meg volt a pótselejtező, én mint kisgyerek, aki azon nőtt fel, hogy milyen jó a magyar válogatott ugrándoztam, amíg szegény nagyapám félig-meddig csalódott volt, amit akkor még nem értettem. (ma már sajnos igen) De elértük a pótselejtezőt, amely után a jugoszlávok 1-7-ig szórakoztak nálunk. Apám félidőben azzal küldött lefeküdni, hogy álmodjak meg valami szebb második félidőt a srácoknak. Sajnos ott bennem is valami megtört, egyre kevesebbet tudtam bízni a magyar focistákban, de egyet tudtam, csak nekik szurkolok.
Azóta jöttek-mentek a sorozatok, elfoglaltam nagyapám helyét a lelátón. Egy Moldova elleni mérkőzéssel pedig megtört a jég, az Üllői úti 14-es szektorból ordítottam én is, hogy Ria-ria Hungária!
Ott voltam, mikor legyőztük a svédeket és a törököket, üvöltöttem dühömben, mikor kikaptunk az északírektől.
Eljött a nap, amikor megtörhetett nem csak a válogatott, hanem a saját átkom is. Az Oslóban elért 1-0-s siker után hazai környezetben kivívhattuk az Eb-részvételt. Ebben a selejtezősorozatban is, mintha rossz ómen lett volna a jelenlétem a csapatra, hiszen amikor kilátogattam, akkor 2-1-re kikaptunk a nyitómeccsen Észak-Írországtól, majd jött a 0-0-s döntetlen Görögország és Románia ellen. Utóbbit most is aláírtam volna!
Már a délután során elkezdtünk hangolni barátaimmal, majd mielőtt bevettük volna a Groupama Arénát, ellátogattunk a Nimród-Mun BLSZ IV-es mérkőzésre, ahol több magyar sálas, magyar zászlós fiatal melegítette a hangszálait, hogy aztán a legészakibb norvég fjordban megmártózó jegesmedve is megijedhessen attól. Természetesen idegesek voltunk a pénteki, franciaországi események miatt is, amelynek láttuk a hatásait, gépfegyveres katonák masírozgattak a drukkerek között a stadion előtti téren a sas-szobornál. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen lesz az a bizonyos szigorú beléptetés, mennyire fognak jobban átnézni minket. Nem kaptunk semmi extrát. Egy átlagos motozás, mint minden meccsen, csak a személyi igazolványunkat is megnézték.
Bent már hangolt a nép, a norvégok a meccs előtt még próbálták kiélvezni, hogy hallathatják a hangjukat, de mikor rázendített a magyar kórus, jobbnak látták, ha csak leülnek (szokásukhoz híven).
Mint tudjuk a norvég csapat hiába áll sokkal hátrébb mögöttünk a világranglistán, sokkal jobb - és értékesebb játékosokkal rendelkezik. Rögtön a kezdőbe rakták a legújabb sztárocskájukat, a Real Madridnál a jövő Céronáldójaként kezelt Martin Ödegaardot, akiről be kell látni, hogy nem volt ezen a meccsen egy Kjetil Rekdal, vagy Tore Andre Flo, de a híre alapján mindenképpen tartani kellett tőle.
Emellett ami miatt aggódtam, hogy az oslói 0-1 kijózanítóként hatott az eddig túlságosan magabiztos vikingekre és Budapesten az igazi arcukat mutatják, amely rávilágít, hogy ők az a csapat, amely akár képes lenne megverni idegenben Olaszországot. Tévedtem.
A himnuszokra csurig tele volt az aréna, még az ülőhelyeket elfoglaló lazább drukkerek is űzték a csapatot, ugráltak a dalok közben. Sajnos sajnálatos események is megelőzték az összecsapást, ugyanis csütörtökön az odavágó napján elhunyt Fülöp Márton válogatott kapus és Várhidi Pál világbajnoki ezüstérmes-, olimpiai bronzérmes futballista, majd pénteken Párizsban terroristák végeztek 128 emberrel. Az egy perc néma csendet és tapsot követően megkezdődött a mérkőzés a magyar hangorkánban, amelytől még akár az északi sarkkörön túl, Tromsöben is megsüketültek az emberek! A norvégok gyorsak voltak, próbálkoztak, de nem tudtak mit tenni. Ödegaard nem tudott a nagy elődök fényében tündökölni, nem látszott, hogy ő lenne a Real Madrid nagy tehetsége! Majd Kádár Tamás egy magyar pályán ritkán látható gyönyörű íveléssel indította a védőket faképnél hagyó Priskin Tamást, aki egy csellel úgy becsapta őrzőit, hogy azok szinte egymást fejelték le miközben összefutottak, majd úgy tekert a hosszú felsőbe, hogy azt még a világ leghíresebb csatárai is megirigyelik. Egymás nyakában voltunk, még azt is átöleltük örömünkben, akit még életünkben nem láttunk, majd ő is viszonozza. Általunk soha nem látott siker előtt a nemzeti tizenegy! Emellett annyi is biztos, hogy nem kell további 30 percre izgulni, hiszen hosszabbításra nem kerülhet sor, de a maradék 75 perc is idegtépő lesz.
Hiszen bármi benne van a válogatottban és annak az ellenkezője. De a norvégok mintha megtörtek volna. Próbáltak támadni, de nem tudtak igazán nagy ziccereket kidolgozni. A lelátón tombol mindenki, kortól-nemtől függetlenül, a viking harcosok pedig döbbenten néznek egymásra a pályán és a vendégszektorba. Nem erre készültek! De a meccsnek még nincs vége. A norvégok próbálnak kezdeményezni, de eddig mi támadunk veszélyesebben. Dzsudzsák Balázs nagyon akar, de nem nagyon ment neki a játék, a beívelései alig jöttek be, majd Lovrencsics Gergő maradt a hosszú oldalon üresen, de fejese sajnos nem jutott a kapuba. Pedig azzal végképp feladhatták volna a párharcot! A félidő végén a szokásos magyar betegségben összehoztunk a semmiből egy kapufát, a védők és az egész meccsen remekül teljesítő Király Gábor csak nézte a lassan pattogó labdát. Ekkor fél Magyarország öregedett vagy 10 évet. Majd jön a megváltó hármas sípszó, 15 perc szünet. Próbálunk nézni magunk elé, próbáljuk emésztgetni, hogy egyre közelebb az Eb, de még nem tudjuk elhinni, hogy ez tényleg igaz!
A második félidőben alaposan bekezdtek a norvégok: lehozták a féket, Ödegaardot a pályáról, akit mesterien leradírozott onnan a Ferencváros fiatalja, Nagy Ádám. De még hátra volt életem, életünk leghosszabb 45 perce. A norvégok támadtak, támadtak, de nem tudtak mit tenni. Király Gabi remek napot fogott ki, a védelem pedig pazarul játszott. Mint egy fal, úgy álltak az északiak előtt. Emellett egyre jobban úgy kezdjük érezni, hogy a spanyol bíró, Carlos Velasco Carballo ellenünk fúj, sokkal többet enged meg a norvégoknak. Többször is felhangzott a "Hülye vagy, hülye vagy!" rigmus. De a srácaink nem csüggedtek, mentek tovább. Előbb Lovrencsics lőtt ismét az oldalhálóba, majd Dzsudzsák Balázs lövését ütötte szögletre nagy bravúrral Örjan Nyland. Böde Dani pedig ismét megmutatta, hogy miért imádja a nép.
A gólszerző, Priskin helyére beálló madocsai srác ment előre, minden eszközzel harcolt a labdáért, majd a Hovland elleni ipponnal jelezte, hogy a norvégok itt csak vesztesen hagyhatják el a pályát. Mivel ez nem cselgáncs, még nem ért véget a meccs, egy perc múlva egy újabb helyzet után szögletre mentettek a vikingek, amelyet követően Böde csúsztatását Henriksen pörgette a kapufára, Nyland pedig reflexből a hálóba ütötte a labdát. 2-0! Örömömben összerogytam és szinte sírni kezdtem. Én, aki azért aggódtam, nehogy megismétlődjön az északírek elleni utolsó 10 perc, kezdem felfogni, hogy itt már nem történhet semmi. Énekeljük is vígan, hogy "Irány az Eb!" Majd jön Markus Henriksen és a szinte valóra váló álomból elkezd ébresztgetni engem és mindenkit a stadionban. 2-1. De a játékosok még nem akartak felkelni. Nem engedik a tizenhatos közelébe se a norvégokat, a három perc hosszabbítás során pedig ott tudjuk tartani a térfelükön a labdát. Majd jön a végső sípszó, amellyel egy 30 éve visszafojtott üvöltés tör fel minden élő magyar torkából szerte a világon. 1986 után ismét világeseményen szurkolhatunk a mieinknek! Pontosan 18 évvel azután, hogy Predrag Mijatovicsék ötöt lőttek a mieinknek a belgrádi Marakanában, felnőtt egy generáció amely azon a napon őrjöngve élteti a meggypiros mezben pályára lépő hősöket.
Még majdnem egy teljes félidőnyit töltöttünk ott a lelátón éltetve a mieinket, magunk elé nézve emészteni a friss információt, de ez még akkor felfoghatatlan volt. Sikerült! Ott vagyunk az Eb-n! Azok után, hogy mindenki fanyalgott, hogy milyen szar a magyar foci, hogy csak akkor jut ki világeseményre, ha bekapcsolja a Play Stationt. Most már ezen sajnálkozzanak a norvégok. Amíg kint a sasnál a tömeg a himnuszt és a Székely-himnuszt énekelve örömtüzeket gyújtott, a csapat megváltotta a jegyét Franciaországba, és lassan mi is! Remélhetőleg nyáron a pubok nem német mezes mű-német honfitársainkkal lesznek tele, hanem azokkal, akik büszkén éneklik magyar mezben, magyar sállal a nyakukban: Hajrá, Magyarország! Ria, ria Hungária!
Mi már eleget bosszankodtunk az elmúlt 30 évben, ezennel remélhetőleg átadtuk a stafétát a norvégoknak! (és talán a hollandoknak :) )
1986. Milyen régen volt. Sokan, akik ott voltunk vasárnap este a Groupama Arénában, még talán gondolatban se léteztünk akkor, amikor utoljára a magyar válogatottnak szurkolhattunk egy világesemény során. Ezen időszak alatt nekem csak az jutott, hogy sorozatban bukott el a csapat. Emlékszem még 9 éves koromban nagyapámmal (Isten nyugosztalja!) együtt szurkoltuk ki a finnek elleni döntetlent, amikor a labda úgy pattogott ide-oda a kapu előtt, mint a flippergolyó, mígnem Moilanen hátáról betáncolt a hálóba. Meg volt a pótselejtező, én mint kisgyerek, aki azon nőtt fel, hogy milyen jó a magyar válogatott ugrándoztam, amíg szegény nagyapám félig-meddig csalódott volt, amit akkor még nem értettem. (ma már sajnos igen) De elértük a pótselejtezőt, amely után a jugoszlávok 1-7-ig szórakoztak nálunk. Apám félidőben azzal küldött lefeküdni, hogy álmodjak meg valami szebb második félidőt a srácoknak. Sajnos ott bennem is valami megtört, egyre kevesebbet tudtam bízni a magyar focistákban, de egyet tudtam, csak nekik szurkolok.
Azóta jöttek-mentek a sorozatok, elfoglaltam nagyapám helyét a lelátón. Egy Moldova elleni mérkőzéssel pedig megtört a jég, az Üllői úti 14-es szektorból ordítottam én is, hogy Ria-ria Hungária!
Ott voltam, mikor legyőztük a svédeket és a törököket, üvöltöttem dühömben, mikor kikaptunk az északírektől.
Eljött a nap, amikor megtörhetett nem csak a válogatott, hanem a saját átkom is. Az Oslóban elért 1-0-s siker után hazai környezetben kivívhattuk az Eb-részvételt. Ebben a selejtezősorozatban is, mintha rossz ómen lett volna a jelenlétem a csapatra, hiszen amikor kilátogattam, akkor 2-1-re kikaptunk a nyitómeccsen Észak-Írországtól, majd jött a 0-0-s döntetlen Görögország és Románia ellen. Utóbbit most is aláírtam volna!
Bent már hangolt a nép, a norvégok a meccs előtt még próbálták kiélvezni, hogy hallathatják a hangjukat, de mikor rázendített a magyar kórus, jobbnak látták, ha csak leülnek (szokásukhoz híven).
Mint tudjuk a norvég csapat hiába áll sokkal hátrébb mögöttünk a világranglistán, sokkal jobb - és értékesebb játékosokkal rendelkezik. Rögtön a kezdőbe rakták a legújabb sztárocskájukat, a Real Madridnál a jövő Céronáldójaként kezelt Martin Ödegaardot, akiről be kell látni, hogy nem volt ezen a meccsen egy Kjetil Rekdal, vagy Tore Andre Flo, de a híre alapján mindenképpen tartani kellett tőle.
Emellett ami miatt aggódtam, hogy az oslói 0-1 kijózanítóként hatott az eddig túlságosan magabiztos vikingekre és Budapesten az igazi arcukat mutatják, amely rávilágít, hogy ők az a csapat, amely akár képes lenne megverni idegenben Olaszországot. Tévedtem.
A himnuszokra csurig tele volt az aréna, még az ülőhelyeket elfoglaló lazább drukkerek is űzték a csapatot, ugráltak a dalok közben. Sajnos sajnálatos események is megelőzték az összecsapást, ugyanis csütörtökön az odavágó napján elhunyt Fülöp Márton válogatott kapus és Várhidi Pál világbajnoki ezüstérmes-, olimpiai bronzérmes futballista, majd pénteken Párizsban terroristák végeztek 128 emberrel. Az egy perc néma csendet és tapsot követően megkezdődött a mérkőzés a magyar hangorkánban, amelytől még akár az északi sarkkörön túl, Tromsöben is megsüketültek az emberek! A norvégok gyorsak voltak, próbálkoztak, de nem tudtak mit tenni. Ödegaard nem tudott a nagy elődök fényében tündökölni, nem látszott, hogy ő lenne a Real Madrid nagy tehetsége! Majd Kádár Tamás egy magyar pályán ritkán látható gyönyörű íveléssel indította a védőket faképnél hagyó Priskin Tamást, aki egy csellel úgy becsapta őrzőit, hogy azok szinte egymást fejelték le miközben összefutottak, majd úgy tekert a hosszú felsőbe, hogy azt még a világ leghíresebb csatárai is megirigyelik. Egymás nyakában voltunk, még azt is átöleltük örömünkben, akit még életünkben nem láttunk, majd ő is viszonozza. Általunk soha nem látott siker előtt a nemzeti tizenegy! Emellett annyi is biztos, hogy nem kell további 30 percre izgulni, hiszen hosszabbításra nem kerülhet sor, de a maradék 75 perc is idegtépő lesz.
A második félidőben alaposan bekezdtek a norvégok: lehozták a féket, Ödegaardot a pályáról, akit mesterien leradírozott onnan a Ferencváros fiatalja, Nagy Ádám. De még hátra volt életem, életünk leghosszabb 45 perce. A norvégok támadtak, támadtak, de nem tudtak mit tenni. Király Gabi remek napot fogott ki, a védelem pedig pazarul játszott. Mint egy fal, úgy álltak az északiak előtt. Emellett egyre jobban úgy kezdjük érezni, hogy a spanyol bíró, Carlos Velasco Carballo ellenünk fúj, sokkal többet enged meg a norvégoknak. Többször is felhangzott a "Hülye vagy, hülye vagy!" rigmus. De a srácaink nem csüggedtek, mentek tovább. Előbb Lovrencsics lőtt ismét az oldalhálóba, majd Dzsudzsák Balázs lövését ütötte szögletre nagy bravúrral Örjan Nyland. Böde Dani pedig ismét megmutatta, hogy miért imádja a nép.
Még majdnem egy teljes félidőnyit töltöttünk ott a lelátón éltetve a mieinket, magunk elé nézve emészteni a friss információt, de ez még akkor felfoghatatlan volt. Sikerült! Ott vagyunk az Eb-n! Azok után, hogy mindenki fanyalgott, hogy milyen szar a magyar foci, hogy csak akkor jut ki világeseményre, ha bekapcsolja a Play Stationt. Most már ezen sajnálkozzanak a norvégok. Amíg kint a sasnál a tömeg a himnuszt és a Székely-himnuszt énekelve örömtüzeket gyújtott, a csapat megváltotta a jegyét Franciaországba, és lassan mi is! Remélhetőleg nyáron a pubok nem német mezes mű-német honfitársainkkal lesznek tele, hanem azokkal, akik büszkén éneklik magyar mezben, magyar sállal a nyakukban: Hajrá, Magyarország! Ria, ria Hungária!
Mi már eleget bosszankodtunk az elmúlt 30 évben, ezennel remélhetőleg átadtuk a stafétát a norvégoknak! (és talán a hollandoknak :) )
Megjegyzések
Megjegyzés küldése