Zöld-fehér hosszúhétvége a szlovén fővárosban

 Advent első hétvégéjén nem Felcsútra vezetett utam, ugyanis ezúttal nem a focistákat követtem idegenbe, hanem az ICEHL-ben szereplő jégkorongozóinkat, akik az Olimpija Ljubljana vendégeként korcsolyáztak jégre, de ezen kívül belefért egy szlovén élvonalbeli labdarúgó-bajnoki mérkőzés is.

Az utóbbi időben már többször kacérkodtam azzal, hogy ideje lenni elutazni Szlovénia gyönyörű fővárosába, Ljubljanába. Nem kizárólag meccs miatt, hanem maga a város szépsége és élménye miatt. Bár sajnos barátnő híján nem volt kivel elmenni oda, pedig párunkkal lenne illő oda elutazni, hiszen a település neve szláv nyelven a Szerelmesek városa. Eddig ez kimaradt nekem. Ha tényleges szerelem nem vezetett el engem idáig oda, a Fradi iránti rajongás mégis, hiszen a jégkorongozók az idei szezonban csatlakoztak az osztrák bázisú ICEHL-hez (lánykori nevén EBEL), amelyben szerepel az Olimpija Ljubljana hokigárdája is. Már csak ezért is nagyon vártam a sorsolást, hogy mikor kerülhet sor a szlovén túrára. Július vége felé megtudtuk a menetrendet, de még nem állt minden össze a túra szervezésére, hiszen magánéletemben az ősz egyéb bizonytalanságokat is hozott. Kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudok-e utazni erre a kirándulásra? Végül októberben állt össze minden és a szintén jégkorong-rajongó Ábel haveromat megkérdezve, hogy jönne-e, lefoglaltam a szállást és megvettem a vonatjegyeket. Minden készen állt arra, hogy elindulhassunk. 

Türelmetlenül téptem a centiket november 28-ig. Az utazásunk eléggé érdekesen alakult, ugyanis a Budapest-Zalaegerszeg(-Szombathely) vonalon felújítási munkákat végeznek, így először Veszprémbe kell eljutnunk, ahonnan pótlóbusszal jutunk el Ajkára, onnan pedig már egyenes úton megyünk Ljubljanába. (mehettünk volna egy órával későbbi vonattal is, csak akkor busszal Zalalövőig kellett volna mennünk, egy szűkösebb menetrenddel) 8 órakor indult első vonatunk a Déli pályaudvarról Veszprémbe, így Ábellel fél 8 körül találkoztunk ott. Miután még beszereztünk egy-két dolgot a túrára, felhuppantunk a gyorsvonatra, amely elindult másfél órás útjára a királynék városáig. Jó hangulatban, izgatottan vártuk, hogy megérkezzünk és próbáltunk egyéb programokat szervezni, hogy miket lehet megnézni úticélunknál. Veszprémben egy gyors átszállás és már a pótlóbuszon találtuk magunkat. Bő fél óra alatt érkeztünk meg Ajkára, ahol több mint fél óránk volt még a vonatunk indulásáig, így körbenéztünk a környéken, ahol még az állomáshoz közeli pékségbe is beugrottunk ebédért és üdítőért. Addig Ábel is elszívott egy-két cigit, hiszen hosszú lesz még az út dél-nyugati szomszédunk fővárosáig. Szűk 10 perccel az indulás előtt szálltunk fel a ljubljanai vonatra. Nem voltunk túl sokan. Magyarországról csak heten utaztunk Szlovéniába. Az egyik párral érdekes helyzet állt elő, mikor én megláttam az ő általuk kipakolt Videoton-poharakat, ők pedig a nyakamban lógó Fradi-sálat. A gyors o-ó ledöbbenés után csak egy jót nevettünk az egészen. :D Egyetlen negatív élmény az volt, hogy a mi MÁV-os kocsinkban nem működött a WC, a szlovén kocsiban pedig el volt dugulva. Ábellel meg is jegyeztük, hogy hosszú utunk lesz így.

Miután megérkeztünk Zalaegerszegre, gyors irányváltás történt, majd irány a határra. Ahogy elhaladtunk a ZTE Aréna mellett, láttuk ahogy egerszegi barátaink játékosai mennek át az edzőpályára edzeni, majd egy közel 15 perces késéssel érkeztünk meg a határra, Őrihodosra (Hodos). Itt egy érdekes műveletű mozdonycserét kell végrehajtani, ugyanis amíg Magyarországon kisebb frekvenciájú áramvezetés van, így a szlovén áramnem nem megfelelő a magyar villamosmozdonynak, a magyar pedig a szlovénnak. Így egymást kell kisegíteniük a vasutasoknak. De közben az ellenvonat a mi mozdonyunkkal pedig további a menetrendhez képest majdnem 40 percet késik, így arra is várnunk kellett. Miután a szlovén rendőr leellenőrizte az okmányainkat, Ábellel a peronon nyújtózkodtunk egy kicsit és vártuk, hogy mikor jön a vonóerő a szerelvényünkhöz. Miután megérkezett a másik, így is egy 10 perces procedúra következett, hogy egymást segítve leszedjék a magyar mozdonyt és jöhessen a szlovén. Majd végre indultunk tovább Szlovéniába. Muraszombat után egészen az osztrák határnál zakatoltunk, majd Ormoznál pöccre a horvát határon vonatoztunk a Dráva mentén. Ptuj után közeledtünk a hegyekhez, majd Celje után a Szávát követve gyönyörű tájakon kanyarogtunk. Sajnos ránk esteledett, így már nem láthattuk a gyönyörű hegycsúcsokat. Közben wc-znünk is nagyon kellett már, így már türelmetlenül vártuk, hogy megérkezzünk Ljubljanába. Folyamatosan próbáltam nézni a telefonomon, hogy merre járunk. Aztán végül begördültünk a felújítás alatt álló nagyállomásra. 

Még szerencse, hogy a szállásunk közel volt az állomáshoz. Csak sajnos néha figyelmetlen fiatalokat kellett kerülgetnünk. Aztán végül megérkeztünk az Ibis Ljubljana központjában található szállodájához. Érdekesnek találtuk, hogy fel kellett mennünk a tetőre, hogy becsekkoljunk, ugyanis ott volt a recepció. Majd végre elfoglaltuk a szobánkat. Szép kilátás, a szemközti rendőrkapitányságra. :D De azt mindketten furcsáltuk, hogy nem volt külön fürdőszoba, hiszen a wc és a zuhanyzó egy elhúzható fal mögött volt a szobánkban. :o Miután gyorsan kipihentük az út fáradalmait, úgy gondoltuk, hogy elindulunk felfedezni a várost. Bő két sarokra volt található tőlünk a Preseren tér a Ljubljanica három hídjával. Mivel már Adventkor utaztunk oda, kíváncsiak voltunk, hogy milyen az ünnepi díszkivilágítás a városban, de sokszor nekem nem tűnt ünnepinek, vagy eléggé hanyag volt. A főtéren is inkább csak ételárusító pultok voltak, amelyek mellett sült a kolbász, a csevap, vagy a pleszkavica. Felfedeztük, hogy majd merre tudunk felmenni a város fölött tornyosuló várba, majd úgy döntöttünk, hogy itt az idő valamit vacsorázni. Bár végül nem foglaltam asztalt, de gondoltam próbáljuk ki a város egyik legnépszerűbb balkán éttermét, a Bascarsija Etno Hisa-t. Meglepően gyorsan asztalt kaptunk. Emellett a pincér értékelte, hogy valamelyest beszélek szerbül, de megnyugodott, mikor említettem, hogy nem szerb, hanem magyar vagyok (bár apai nagyapai ágról csörgedezik bennem szerb vér).

Mivel Ábel nem volt annyira ismert a délszláv konyhában, így rám bízta a választást, hogy mit együnk, én pedig ajánlottam neki előételnek a Sopszka salátát, amely fajtát mindenképp szeretett volna enni, emellett pedig egy két fős Bascarsija-tálat rendeltünk. 30 €-ért elég bő választékú volt. 14 csevap, 4 pleszkavica, 3 lepinja (somun), két kolbász, valamint köretnek mellé kemencében sült krumpli, valamint szósznak egy kis kajmak mellé. (kivételesen most nem ajvár). Olyan jól laktunk, hogy el sem tudjuk mondani. Most is, ahogy leírom ezeket a sorokat, csorog a nyálam. A vacsora után még bevetettük magunkat a belvárosba, találtunk egy boltot, ahol bevásároltunk (pl. ásványvizet), majd visszatértünk a szállásra. Még felmentünk a tetőtéri teraszra, ahonnan gyönyörű rálátás van a várra, de nem sokkal később visszamentünk a szobába, ahol már az én részemről inkább beestem az ágyba és vártam a holnapi napot. 

Másnap reggel egy kicsit elaludtunk, bőven 8 óra után keltünk, így nagyon kapkodva kellett elkészülnünk, mert majdnem lemaradtunk volna a reggeliről és nem akartuk volna, hogy a 9 óra utáni hosszú sorok miatt ne lakjunk jól. A svédasztalos választékban mindenki megtalálta a maga kedvencét. Én néhány sültkolbász mellett egy kis croissant-t ettem, egy kis narancslével és természetesen a napindító kávéval. Mikor nőtt a tömeg úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a teraszra, aztán megtaláltuk a chillezős sarkot a játékteremmel, ahol nyomtunk egy csocsó-párbajt. Reggel még a köd miatt nem láttuk a várost körbevevő hegyeket, így indultunk el a várhoz.

Egy kisebb sorbanállás után megvettük a jegyeket, majd feljutottunk a siklóra. Volt olyan szerencsém, hogy az előttem felszállók nem a kilátórészre álltak be, így oda tudtam állni a végébe a siklónak, így nyugodtan tudtam filmezni. Gondoltam csinálok egy videót ahogyan lábaim elé tárul a város, de ahogy az épületek fölé emelkedtünk láthatókká váltak a Krim havas vonulatai, Ábellel pedig elengedtünk egy hangos "B...... meg"-et a csodálkozástól. Gyönyörű volt. Ezután felmentünk a várba, ahonnan először a kilátórészre mentünk ki. Aztán egy magyar csoportba botlottunk, ahol az egyik tag megjegyzést tett valamire, amire aztán belefojtottam a szót, mikor magyarul válaszoltam neki. :D A kilátó után benéztünk a vár udvarra, ahol kipróbáltuk a kívánságkutat, majd a virtuális várhoz akartunk menni, de ott jelezték, hogy most egy olasz csoport lefoglalta a programot, így akkor menjünk, ha nem zavar minket, hogy olaszul történne az előadás. Mi bántuk, így tovább álltunk. Megnéztük a kápolnát, majd úgy döntöttünk, hogy ideje visszamenni a városba. Még meglátogattuk a szombati piacot, ahol beszereztünk néhány szuvenírt otthonra, majd egy ottani büfében megebédeltünk. Mi mást? Hát, csevapot! :D Mivel egyéb programunk is volt, ezért elindultunk vissza a szállásra. Miután lepakoltunk, felmentünk a teraszra egy kicsit kifújni magunkat, felhívtuk az otthoniakat, és mivel most nem volt köd, így ráláttunk onnan is a Krim havas hegycsúcsára. Próbáltuk szavakban átadni az élményt, de nehéz volt. Négy óra körül pedig elindultunk a közeli buszmegállóhoz, ugyanis a város másik végében található Stozice stadionhoz mentünk, ahol jött a hétvége első meccse. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan alakul a Prva Liga menetrendje, hogy szombaton lesz-e az Olimpija focimeccse. Szerencsénk volt. Meg is vettem a jegyeket még otthon, 8 €-ba került (hokira 18 € volt) oldallelátóra. Amit busszal egy szűk 15 perc alatt megtettünk, az gyalog bő egy órába került volna. 

Alig egy óra volt a meccs kezdéséig, de embert alig láttunk. Mikor a busszal megérkeztünk már volt ott egy Olimpija-sálas egyén, akit úgy döntöttünk, hogy követünk. El is értünk a stadionhoz, amelyet az élvonalban nem csak a zöld-fehérek, hanem az Aluminij is használ. Pont érkezésünkkor pakolták ki a klub hivatalos boltjának termékeit az ott dolgozó lányok. Vettem egy sálat (10 €) és egy zászlót (szintén 10 €) Utána sok sikert kívántam nekik a mai meccsre, majd kitárgylatuk, hogy bár az én szívem is zöld-fehér, de nem a sárkányokért, hanem a sasokért dobog, így másnap a jégkorong-meccsen ellenfélként fogok jönni. Aztán egy kicsit félreültünk Ábellel, és csodálkoztunk, hogy miért vannak ennyire kevesen? Kb. 45 perc volt kezdésig, amikor bementünk a stadionba.

Meglepve tapasztaltuk, hogy még a büfében is csak ekkor pakolják ki a termékeket. Végül ittam Schweppes-t és ettem egy hotdogot, míg Ábel maradt az ásványvíznél. Közeledett a meccskezdés, és még az ultraszektor is szinte üres volt. Igaz, az Olimpija Ljubljana focicsapata nem állt jól a bajnokságban. 7.-ek voltak a meccs előtt, míg Domzale-ból érkező ellenfelük (amely a főváros agglomerációjában található) nem jöttek a vendégszektorba, de ellenben hazai oldalon látni lehetett drukkereket, akik a két klub színeit is viselték. Aztán az ultrákhoz érkezett egy kisebb tömeg, így nem maradtunk szurkolás nélkül ezen a meccsen, de végül így is sokszor olyan érzetünk volt, mintha egy edzőmeccsre jöttünk volna ki. Meccskezdés előtt mellénk ült egy kisebb csoport, akik kérdeztek tőlem valamit szláv nyelven. Aztán kiderült ők se szlovénok, mert mikor átváltottunk angol nyelvre és elmondtuk, hogy magyarok vagyunk eléggé csúnyán néztek ránk. Kiderült, hogy az a társaság Szlovákiából érkezett és a nagyszombati Spartak (Trnava) szurkolói. Fanatikusan drukkoltak egyszer az egyik, aztán a másik csapatnak, miközben fogyasztották a szlovén söröket.

A meccsen nagy iramot nem tapasztaltunk. Egy átlagos magyar bajnokinál nem volt jobb, főleg, ha még azt is vesszük, hogy kb. 500-an látogattak ki a sajtójelentések szerint a meccsre. Az első 10 percben nagy fölényben játszottak a hazaiak, több helyzetet dolgoztak ki, végül egy oldalsó szabálytalanság után Dimitar Mitrovski tekert középre egy szabadrúgást, amelyre a hórihorgas védő, Jan Gorenc érkezett középen és fejelt a Samo Pridgar kapujába. Ezután a Radomlje előtt is akadtak lehetőségek, de főképp az Olimpija akarata érvényesült a meccsen. Inkább a hazaiak újabb góljára volt nagyobb esély, de a szünetig nem született újabb találat, az Olimpija 1-0-ra vezetett. A második félidőben továbbra is a hazaiak helyeztek nyomást a vendégek kapujára, majd egy beadásra ismét Jan Gorenc érkezett és lőtt a kapuba. Ezzel már 2-0-ra vezetett az Olimpija. Szinte a semmiből adódott a Radomlje legnagyobb lehetősége. A 76. percben Gorenc majdnem negatív hős lett a két gólja ellenére, mikor feleslegesen szabálytalankodott a tizenhatoson belül, a tizenegyest pedig Nino Kukovec helyezte Matavz Dajcar kapujába. 2-1. Ekkor magára talált a vendégcsapat és a hazaiak között ülő vendégszurkolók is hallatták a hangjukat. Egyre veszélyesebb támadásokat vezettek, nagyon oda kellett figyelnie a zöld mezes védőknek. Egyszer amikor kiszabadultak, egy formás támadásból meglőtte a harmadik gólt a Ljubljana, Diogo Pinto talált a kapuba, azonban a VAR vizsgálni kezdte a szituációt és les okán visszavonta a találatot. Ha ezt megadják, akkor végérvényesen befellegzett volna a Radomlje pontszerzési reményeinek, de így maradt a fővárosi körömrágás. Bár aktívabbak voltak a vendégek több gól nem született, így az Olimpija megelőzte ellenfelét a szlovén első liga táblázatán. 

Még most is beleborzongok abba, hogy mennyire hideg volt ezen az estén Ljubljanában, az időjárás appok szerint -5 fok volt, nagyon fáztunk, mikor már véget ért a meccs. Nem is maradtunk sokáig, indultunk a buszhoz. Mivel valami koncert volt a stadion melletti Stozice Arenában, jöttek fiatalok szórakozásra. Amíg mi vacogtunk, addig a szlovén lányok elég lengén öltöztek ezen az estén. Voltak, akik köldökig dekoltálva jöttek, mini szoknyában. Ezek aztán a tüzes szlovén csajok! Mi pedig annyira fáztunk, hogy még bókolni sem volt energiánk. Örültünk, hogy gyorsan jött a busz és visszajutottunk a belvárosba. Még beugrottunk a megálló mellett található Mercator üzletbe, majd inkább visszamentünk a szállodába. Este pedig bekapcsoltuk a tv-t és néztünk az egyik német csatornán egy vetélkedőt, majd eltettük magunkat másnapra. 

A vasárnapi programunk sajnos borult. Ábel reggel nagyon rosszul volt, még reggelizni sem volt sok energiája, így a délelőttre tervezett múzeumlátogatást lemondtuk. Bekapcsoltuk a tv-t és a szlovén közszolgálati csatornán pont egy magyar filmet adtak anyanyelvünkön, szlovén felirattal. Volt mit néznünk is. Végül, mikor Ábel jobban lett elindultunk a városba és ezúttal a másik irányba fordultunk a Ljubljanica folyó mentén. Itt is volt néhány látnivaló a balkáni kisutcák mellett megtaláltuk a tényleges karácsonyi vásárt is, de nem volt olyan termék, amelyet szívesen megvettünk volna. Ezután beljebb néztünk a városba, ahol az egyetem mellett találtunk egy bolhapiacot is. A kitűzőknél megláttuk a hétvége legborzalmasabb tárgyát... egy Vasas-kitűzőt...

Egy ilyen szép városban, egy ilyen ocsmány dolgot... :D Végül kerestünk egy helyet, amelynél ehetünk ebédet, a vasútállomás mellett beültünk egy családi pizzériába. Az étel elég jó volt, ám a tulajdonos gyerekei egy kicsit a hangoskodásukkal robolták az élményt. Aztán már közeledett az idő, visszamentünk a szállásra, ugyanis nekem is át kellett öltözni, hiszen mentünk a Fradi-meccsre. Szerencsénkre a Tivoli-csarnok nem volt messze a szállásunktól, kb. egy negyed órányi sétára. Amikor a csarnokhoz értünk, már tartotta a száraz bemelegítést a csapatunk. A Tivoli park egyik részén pedig szurkolói zónát létesített az Olimpija. Sokkal nagyobb élet volt itt meccs előtt, mint előző nap a focimeccsen. Kihelyezett hamburgeres, üdítő, külön kocsma, sokkal jobb volt itt a hangulat, mint a Stozice környékén. Amikor pedig láttam, hogy a belépőkapunknál ott van az Olimpija hivatalos boltjának a kitelepülése, elgondolkoztam, hogy jó helyen fogunk-e bemenni? Igen. Jó helyre szólt a jegyünk, ahogyan a szépen lassan befutó többi fradistának is. 

Egyszerre léptettek be minket a szlovén drukkerekkel, akik sokkal többen jelentek meg itt, mint a focimeccsen. Számomra két dolog is furcsa volt a szlovén meccsel kapcsolatban. Amíg Magyarországon szúró-vágó eszközt meccsre se vihetsz be, itt borotvát osztogattak pengével. Emellett a büfében nem műanyag pohárba öntötték a Fantámat, hanem bevihettem a palackot a lelátóra, még a mellettem álló rendőr sem szólt rám, nem hogy a biztonsági őr. Ennyire FANTAsztikus nem nagyon volt még. Szépen összegyűltek a drukkerek, közel 50-en jelentünk meg a vendégszektorban, akiket személyesen köszöntött a Fradi vezetőedzője, Timo Saarikoski.

Ahogyan vártuk a meccsen főképp az esélyes és a meccs előtti héten még éllovas Olimpija irányította. Az első harmadban többször kellett nagyot védenie Bálizs Bencének a kapuban. De közben az Olimpija ketrecét is jó formában védte Lukas Horak. Sokszor a Fradi csak pontatlanságának köszönhetően nem tudott nagyobb helyzetet kialakítani, pedig megvoltak a lehetőségek. Amikor a harmad végén emberelőnybe került a csapat, akkor nagyon veszélyesen támadott és elég közel került a vezetés megszerzéséhez, csak hát Horak ihletett formában védett. Kis csapatunk pedig próbált keményen szurkolni, amennyire a lehetőségeink megengedték. Az első szünetben 0-0 állt a Tivoli eredményjelzőjén. A második harmad főképp szlovén lehetőségekkel kezdődött, megint Bálizs állta a sarat, majd Marly Quince előtt adódott egy kihagyhatatlan lehetőség és kihasználta a ferencvárosi védők bizonytalanságát, megszerezve a vezetést csapatának. Ez újabb erőt adott az Olimpijának és igen csak fölénybe kerültek. De a Fradi is alakított ki lehetőségeket, de eléggé pontatlanok voltak sokszor a mieink. De Mihalik András passza után Aku Kestilä már nem hibázott. Közelről bekotorta a korongot a hálóba. Ledöbbentek a szlovén szurkolók, mi pedig örültünk. A gól pedig egy kicsit megváltoztatta az erőviszonyokat. Egyre több lehetőséget dolgozott ki a Fradi, azonban sajnos a vezetés már nem jött össze. A harmadik harmadban pedig a legnagyobb lehetőségek az FTC előtt adódtak.

Többször vezethették már egy az egyre Horak kapujára a korongot a mieink, azonban sem Kestilä, sem Shaw nem talált be. A másik oldalon az Olimpija valahogy nem találta az igazi játékát. Volt néhány védelmi megingás, amely után Bálizsnak adódott védeni valója, de úgy éreztem, hogy a záróharmad a miénk volt. 1-1 állt az eredményjelzőn. Mivel jégkorongban nincsen döntetlen, jöhetett a hosszabbítás, de 1 pont már a zsákban volt. Bár a Fradi előtt is volt lehetőség a ráadásban, de a korábbi fehérvári játékos, Alex Petan indítása után Marcel Mahkovec betalált, amellyel a második pontot otthon tartotta a Tivoliban. Csalódottság esetleg a jégen volt a játékosoknál, hogy nem tudtak nyerni, mi pedig büszkék voltunk. Ahogyan egy korábbi meccsen Szabó Atti (Tizedes) mondta, itt nekünk minden pont ajándék. Főleg a Tivoliban! Éltettük a csapatunkat a lelátón, majd miután elbúcsúztunk a többiektől, elindultunk a szállásra, ők pedig nekivágtak a hosszú hazaútnak.

Mivel még össze kellett csomagolnunk, már nem terveztünk semmi esti programot. Vacsorára még betértünk az egyik pékségbe, ahol egy-egy bureket vettünk. Miután másnap korán kellett kelnünk, így elég hamar nyugovóra tértünk. Még nem sejtettük, hogy a hazaút izgalmassá válik. 

Már negyed hétkor ébrednünk kellett, hiszen a csomagolás mellett reggelizni szerettünk volna, majd még be akartunk ugrani a Mercatorba útravalóért. Épp zárnám össze a táskámat, mikor a zipp-zárja megadja magát. Na, így hogyan legyen hazafelé? A reggelire alig tudtam koncentrálni. Reménykedtem, hogy a boltban lesz zihereisz-tű, de ott nem árultak. Mondták, menjünk át a szomszéd utcában található Müllerbe, ott biztos lesz. Az a bolt pedig sajnos még zárva volt, csak akkor nyit, amikor nekünk rég vonaton kell lennünk. Így miután visszatértünk a szállásra, nyitott táskával mentem kicsekkolni. Sajnos a szálloda személyzete sem tudott segíteni nekem. Valahogy megpróbáltam összefogni a táskámat, szinte szétizzadtam magamat, mire a három saroknyira található vasútállomásra megérkeztem. Majd miután láttam, hogy a vonatunk bent áll, így gyorsan felszálltunk rá. Ekkor már egy kicsit nyugodtabb voltam. Innen már nyugodtabban tudtam koncentrálni a gyönyörű tájakra, amelyek ránk várnak. Most nappal jobban láthattuk a hegyeket, ahogyan kanyarogtunk a Száva mentén. Celje után pedig a vonat igen csak kiürült, és azt vettük észre, hogy Hodos után már csak mi voltunk a vonaton. Egy jó 20 perces késéssel érkeztünk meg Zalalövőre, ahol átszálltunk a pótlóbuszra, amely elvitt minket Veszprémbe, hogy elérjük a fél 4-kor induló IC-t Budapestre. Csak mi voltunk ketten a buszon. Sofőrünk mindent beleadott és szinte a 20 perces késéből korábban érkeztünk meg, mint ami a menetrendbe be van írva. Kelenföldre apám is kijött elém kocsival, így nem kellett a széteső táskámmal végig metrózni a városon. Itt elbúcsúztunk Ábeltől, aki elindult haza. Én pedig lezártam egy túrát és próbáltam visszatérni a szürke hétköznapokba, hiszen másnap újra várt a munka.

Összegzésben egy elég eseménydús túrát zártunk le, amelyben minden volt. Ljubljana nem okozott számomra csalódást. Elég jól éreztem magamat. Még így is, hogy szakaszosan jár a vonat, elég jól megérkeztünk és élveztük az utat. Bár a szállás is furcsa volt, de megszoktuk. Egyszer még biztosan vissza fogok ide térni. De remélem legközelebb már barátnővel!