Foci Eb: mozgalmas hétvége, de semmi sem alakult a tervek szerint

 Egy szélsebes túrát tudhatunk magunk mögött, amelyen beutazva fél Németországot, a helyszínen szurkolhattam haverok társaságában a magyaroknak a foci-Eb nyitófordulójában, azonban Kölnben semmi sem úgy alakult ahogy elterveztük.

Irány az Eb! Énekeltük a Bulgária elleni selejtező után, mikor bebiztosította helyét a németországi tornán a magyar csapat. Bár 2016 előtt a pótselejtezőn ott tudtam lenni a norvégok ellen, de Franciaországba már sajnos nem tudtam kijutni. 2021-ben pedig a budapesti meccseken ott voltam, bár több barátommal is egyeztetve, annak nem volt igazi torna hangulata. Alig vártam, hogy az idei meccsre kijussak, amely kalandosan alakult. Emellett a válogatott is eléggé felemás formát mutat. Sem a törökök -, sem a koszovóiak elleni meccsen nyújtott játék nem volt bizalmat gerjesztő, de a győzelem megszületett. Az írek ellen már jobban játszott a csapat, de kapitális hibák végén vereség lett a vége. Így volt bennem egy erős aggódás a Svájc elleni meccs előtt, de valamiért úgy éreztem, hogy nyerhetünk, így próbáltam a pozitív megérzéseimre hallgatni. De nézzük hogyan is alakultak az események. 

Furán alakult számomra az Európa-bajnokság tervezése. Bár eredeti tervek szerint nem ezen a hétvégén utaztam volna Németországba, de magánügyi okok miatt minden teljesen másképp alakult, hiába volt meg a jegy a skót-magyar meccsre Stuttgartba, amelyen minden el volt intézve. Mikor már azt hittem, hogy a 2016-os után az idei kontinenstorna i kimarad, jött egy nem várt lehetőség. Egy hete, Váradi Ati haverom kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem kiutazni vele és a sógorával (aki szintén Zoli) Kölnbe a magyar-svájci meccsre. Egy kicsit gondolkodtam, de végül igent mondtam rá. Nagyon sok variáció állt rendelkezésünkre, hogy hogyan jussunk ki. Először egy közvetlen Budapest-Köln vonatot terveztünk volna be, majd gondolkoztunk egy prágai átszállásos lehetőségen is. Végül az a megoldás született, hogy pénteken kimegyünk Schafi barátunkhoz, aki München mellett lakik és onnan indulunk Kölnbe másnap. Ezt először vonattal szerettük volna megoldani, persze az Eb miatt ezeknek a jegyárai az egekbe szöktek. Végül Ati talált egy telekocsi lehetőséget, hogy a Kelenföldi pályaudvartól indulunk és elvisznek minket Münchenbe. Két srác jött értünk, akik ismerősüket látogatták meg a bajor székhely mellett, így minket és egy másik urat is elvittek magukkal, aki Ausztriában dolgozik. Az utunk érdekes volt, hiszen indulás után közölték velünk, hogy aznap elromlott a kocsi önindítója, így minden egyes motorleállítás után be kell lökni a verdát. Így indultunk meg először Wels felé, majd onnan Münchenbe. Az út során többször örültünk, hogy a tiszta időnek köszönhetően láthattuk az Alpok csúcsait, majd már leszállt az éj, mikor átléptünk Németországba. Bár felkészültünk egy szigorú ellenőrzésre a határon, de a rendőrök miután benéztek a lassító kocsinkba, mondták, hogy mehetünk tovább. Még egy órát mentünk a sztrádán, mikor megérkeztünk München mellett Karlsfeldbe, ahol átmeneti főhadiszállásunk volt. Schafi vacsorával fogadott minket, majd próbáltunk valamennyit aludni, hiszen fél 4-kor már kelnünk kellett, hiszen ment a vonatunk Kölnbe. 

Minden rendben ment, megjött az Uber is a házhoz, majd elindultunk a pályaudvarra, ahol sajnos az egyik vonatot egyéb történések miatt lekéstük, de miután egyeztettünk a kalauzzal, felszállhattunk a következő ICE vonatra, amely fél órán belül indult Kölnbe. A jegyünk érvényes volt rá, azonban mivel lekéstük a járatot, így buktuk a helyjegyünket. Stuttgartig ment minden rendben, amikor tömegesen szálltak fel a másik két meccs miatt oda berendezkedő magyar szurkolók, így egyre kevesebb hely maradt nekünk, de ülni tudtunk továbbra is. Mannheimben pedig jöttek a nagyobb bajok, hiszen a svájci szurkolóknak ott volt ez a vonat csatlakozás Köln felé. Oda futnak be a Zürich és Basel felől érkező szerelvények. Nekünk is fel kellett állnunk a helyünkről. Végül bandukolva egy kicsit a járművön találtunk egy újabb négyes helyet, ahova lehuppantunk Kölnig, így rendben meg tudtunk érkezni, miközben az ICE 250 km/h-val száguldott a dómváros felé. Miután leszálltunk a város főpályaudvarán, első utunk az egyik kolbászoldához vitt, ahol benyomtam egy adag currywurstot, addig Schafi a bratwurstra tette a voksát. Számunkra ez volt a reggeli. Nem nagyon akartunk enni a vonaton, de főképp, amíg lehetett próbáltuk pótolni a hiányzó alvás-órákat. Még sétáltunk egyet a belvárosba, ahol szomorúan láttuk, hogy minden bőven azután nyit ki, miután a magyar drukkerek megkezdik a vonulásukat a stadionhoz, a város egy másik pontján. Ekkor sejtettük, hogy nem vagyunk szívesen látva Kölnben. Az S-Bahn rogyásig megtelt magyarokkal, szinte meg sem lehetett moccanni a szerelvényeken. Majd miután átmentünk a gyülekezőponthoz, egy boltba is be akartunk menni, de onnan minden magyar drukkert visszafordíttattak a bejáratnál, hogy "csak a helyiek vásárolhatnak ott". Ez a nagy és befogadó, mindenki felé nyitott Németország. Bravó! 
A vonulás elég érdekes volt. A rendőrök és az önkéntesek elkezdték terelni az egyik irányba a vonuláson megjelent drukkereket. Mi is elmentünk abba az irányba. Majd mikor néhány sarokkal később egy másik utca felől érkezve megjelent a CB, nem épp kedves szavakat zúdítottak az őket szeretettel váró drukkerek felé. Megvan a véleményem, de inkább nem kommentálnám. A hangulat sem volt a legjobb ezek után, de miután közöttünk felfedeztük a velünk együtt vonuló Torghelle Sándort, valamelyest javított. Hosszas kacskaringózás után érkeztünk meg a városi stadionhoz, amely az 1.FC Köln otthona. Régi vágyam volt ide eljutni egy meccsre. A motozás nem volt valami kemény, bár volt aki összeveszett a szekusokkal. Én is elég gyorsan feljutottam a szektorba. Az italokat szinte aranyáron adták a büfékben. 6 € volt egy pohár üdítő, Atiék szerint pedig 10 € a sör. A bratwurst 6,5 € ellenében kerülhetett a szurkolókhoz onnan pedig a gyomrukba. Ezt követően elfoglaltuk a helyünket. A svájci tábor mellé szólt a jegyünk, ahol vegyesen voltak magyarok és helvétek is. Mellettem is az alpesi ország drukkerei ültek. A két szurkolótábor indulóinál érdekesnek találtam, hogy nem a Soho Party slágerét, Az éjjel soha nem érhet véget című számot rakták be mint a magyarok dala, hanem Korda György kultikus dala, a Reptér szólt a hangszórókból és több tízezer magyar torokból.

A meccs előtt egy kisebb megnyitóünnepség volt egy koreográfiával, majd bejöttek a csapatok. Amíg a mieink megtisztelték az ellenfél himnuszát, de a hegycsúcsok lakói már füttyögtek a Nemzeti Imádságunk alatt. Nem viselkedtek túl szimpatikusan, de erről majd később. Valahogy érezhető volt, hogy fejben valami nincsen rendben a mieinknél.

Hátul nagyon sok volt a hiba. Bár először Szoboszlai Dominik beadása után még magyar lehetőség adódott, azonban a mieink védelme nem állt a lábán. Majd a 12. percben Kwadwo Duah révén vezetést szereztek a svájciak. Bár a pályán lest ítéltek, de a VAR-vizsgálat után érvényesnek minősítették a gólt, mert Kerkez Milos belógott. Én végig azt hittem, hogy ez egy nagy les volt. Sajnos leskamerás felvételt nem mutattak a stadionban, pedig megismételték a találatot. Így én nehezen fogadtam el, hogy vezet Svájc. 0-1. Mintha nem lett volna ott a magyar csapat az első félidőben. Egy távoli Sallai lövés volt az egyetlen lehetőségünk, míg a félidő végén egy újabb védelmi hiba után Michael Aebischer lőtte ki 16 méterről a bal alsó sarkot. 0-2. Nagy volt az öröm a svájciaknál, míg én próbáltam reménykedni, hogy a második félidőben összekapjuk magunkat.

Bár egyes játékosok bátrabban jöttek ki és Rossi mester le is kapta a pályáról gyengénél is pocsékabb teljesítményt nyújtó Lang Ádámot. Bár még így is nagy volt a fejetlenség hátul, Willi Orbán sem volt a topon, de ezekből nem született újabb svájci gól. Egyre bátrabban támadott a magyar csapat, így Yann Sommernek is volt védeni valója.

A 60. perc környékén pedig magasba emelkedtek a magyar kezek, miután egy oldalról érkező beadást Varga Barnabás fejelt az Inter hálóőrének kapujába. 1-2. Kerkez és Sallai szélső elfutásai után lehetett volna nem egy lehetőségünk az egyenlítésre. Sajnos egy helyzetben Varga is kapu fölé lőtte a labdát. Egyre fogyott az idő, de bennem volt valami, hogy akár még fordíthatunk is. Nagyon bíztam benne. Helyette mi történt? Újabb hiba hátul, Breel Embolo pedig kapura törhetett, majd a Monaco támadója átemelte Gulácsi Pétert, a hálóba hullatva a labdát. 1-3. Szinte megőrülnek a helvétek. Úgy ünneplik ezt a meccset, mintha a világbajnoki győzelmet élnék át élőben. A nagy szerencsén múlott, hogy nem kaptunk újabb gólokat, pedig orbitális hibák követték egymást hátul. Ám a tétmeccsen először játszó Dárdai Márton nagyokat tudott menteni. Bőven el tudnám képzelni a pocsékul játszó Lang Ádám, vagy Szalai Attila helyett a kezdőben. 

Egyszerűen az elmúlt másfél-két év után nem ismertem rá a csapatra. Ennyire fejetlenül még sosem játszottunk, mióta Marco Rossi a válogatott szövetségi kapitánya. Ennyire izgultak volna? Ennyire meg akarták volna mutatni? Lang Ádámtól megszoktam, hogy előfordul, hogy pocsék teljesítményt nyújt, valamint tudtam, hogy Szalai Attila mostanában játékon kívül van, de Orbán Willi negatív meglepetés volt. De nem tudok szinte senkit pozitívan kiemelni. Teljes csőd volt a csapat játéka. Egyedül a második félidőben éreztem, hogy valahogyan elkezdtünk játszani, de addig hátul továbbra is hibák sora jelentkezett. Még szerencse, hogy az ellenfelünk "csak" 3 gólt rúgott. Gratuláltunk a mellettünk ülő svájci drukkereknek, majd mentünk volna vissza a belvárosba. 

Igen, mentünk volna vissza. Amíg kerestük a csomagmegőrzőt, ahova Schafi berakta a táskáját, rossz irányba küldtek minket az önkéntesek, közben pedig nem épp sportszerűen gúnyolódtak rajtunk a svájciak. Szinte ökölbe szorult a kezünk. A magyar zászló kigúnyolása (Kossuth címer helyett szivárványos zászló középen) pedig már kiverte a biztosítékot. Kifejezetten higgadtan tudtam kezelni, de a többiek már néha visszaszóltak. A villamosközlekedés pedig pocsékul lett megszervezve. Sokan akartak visszamenni a belvárosba, közben a svájciak ugráltak a villamoson, majd hirtelen egy sem ment tovább. Több, mint negyedórán át nem csináltak semmit a közlekedési társaság emberei, majd a helvétek a vésznyitót megnyomva kinyitották a jármű ajtajait és kiszálltak, velük együtt mi is. Ott beültünk egy sushi étterembe inni valamit, kajálni még nem. Főképp azért nem, mert nem lehetett kártyával fizetni és készpénz csak nálam volt. Majd láttuk, hogy ismét járnak a villamosok, így felpattantunk egyre. Nem csak mi, a svájciak is. Kb. tolongtunk a járaton, majd mikor visszaértünk volna a belvárosba ismét hosszasan várakoztattak. A tömegben egy helyben állni egy több, mint negyedórán át meg nem mozduló járművön, nem a legkényelmesebb. Megint előszedték a vésznyitós megoldásukat a svájciak, a közlekedésiek nagy örömére. Végre meg tudtunk mozdulni, majd egy kis séta a belvárosban, leültünk volna valahova enni és inni. Csak sajnos azt vettük észre, hogy lassan már indulni kéne vissza a vasútállomásra, mert megy a vonatunk. Fáradtak voltunk, éhesek és eléggé nyűgösek emiatt. Elegünk volt. Vártuk már a nap végét, hogy visszaérkezzünk Münchenbe. Csak valami probléma volt a német vasútnál. Késve indult a vonatunk, így félő volt, hogy lekéssük a mannheimi csatlakozásunkat. Közben a svájciak (mivel az első vonatunk Baselbe tartott) ünnepeltek, a kalauz pedig szintén ünnepelte... a magyar verséget. De legalább abban segített nekünk, hogy leadta a drótot a központba, hogy Mannheimben tartsák vissza a müncheni vonatot. Nem ígérték biztosra, de szerencsénkre megvárt minket a másik ICE. Ott már mást nem akartam csinálni, mint aludni. Így tettek a többiek is. Majd végül leszálltunk München-Pasing pályudvaron, ahonnan Uberrel mentünk vissza Karlsfeldbe. Vacsorázni sem akartunk, csak lefeküdni aludni. Szinte azonnal beájultunk. Reggel 8-kor már kelnünk kellett, hiszen telekocsis ismerőseink indultak vissza és eljöttek házhoz felvenni minket 10 órára. Egy jó kis bajor reggeli, sült kolbásszal, majd már vártuk a járgányt, hogy elinduljunk haza Budapestre. Köszönjük Schafi barátunknak a vendéglátást. Mi pedig inkább bepunnyadtunk a hazaúton. Én főképp zenét hallgattam, majd 15 óra után megnéztük a lengyel-holland meccset a mobiltelefonok segítségével és örültünk, hogy a narancsosok sikere a sofőrünk Tippmix-nyereményét is jelentette. Fél 7 után érkeztünk meg Budapestre nagyon fáradtan. Elbúcsúztunk útitársainktól, majd elindultunk hazafelé. Rohanós, feszült túránk volt, de ott voltunk az Eb-n és szurkoltunk a magyar válogatottnak. Reménykedtem benne, hogy én is átélhetek olyan eufórikus élményt, mint akik ott voltak 2016-ban az osztrákok ellen. De helyette kihúzhattam olyan bakancslistát élményeket, mint hogy utaztam az ICE szupervonaton, valamint ott voltam a kölni stadionban, ahová el akartam jutni régóta. (igaz, inkább FCK meccsre, de ha így voltam itt meccsen, akkor így.) Egy valamit sajnálok, hogy semmi nem alakult a tervek szerint. Sem az utazás, sem pedig a mérkőzés. De nem sikerülhet minden úgy ahogy szeretnénk. De azért remélem a magyar válogatott magára talál a jövő hét folyamán és valahogy sikerül továbbjutni a csoportból. Én itthonról szurkolok a srácoknak. Hajrá, magyarok!