UEL: Búcsú emelet fővel

Beszámoló a Ludogorets-Ferencváros mérkőzésről

Az elmúlt években csak csalódás ért engem nemzetközi szinten a Ferencváros szurkolójaként. Emlékezhetünk 2011-ből az Aalesund elleni utolsó másodperces kiesésre, vagy olyan bukókra, mint a Zeljeznicar, Tirana, vagy pedig az összeesés a Midtjylland, vagy a beszariság a Maccabi Tel-Aviv ellen. Idén végre nem Thomas Doll remek művét kellett bámulni, mivel Szerhij Rebrov már egy másabb felfogásban küldte pályára a csapatot és nem azt lehetett érezni, hogy "jaj ne kapjunk ki!" A Ludogorets nyári "kipattintása" és a Valletta elleni kötelező után a Dinamo Zagreb helyre tett minket, hogy aztán kedvezzen számunkra a sors a Süduvával és végre eljussunk az Európa Liga főtáblájára, amit már 15 éve csak kívülről szemlélt csapatunk. Bár a sorsolás után egy kicsit csalódtunk, hiszen a főtábláról igazi nagy sztárcsapatot nem kaptunk, de így is a spanyol 7. Espanyol és a 2005-ös győztes CSZKA Moszkva az utunkba került emellett a Ludogorets megkapta az esélyt a "bosszúra", ahogyan a bolgárok vélekedtek. Bár Barcelona kimaradt nekem és Moszkvába eljutni esélyem sem volt, de barátaimmal már szeptemberben, közel a sorsolás után eldöntöttük, hogy ha fene fenét is eszik, Razgradba akkor is elutazunk, ha már egy öt csoportbeli vereség utáni tét nélküli mérkőzést játszik a csapat. A sors szerencsére úgy hozta, hogy csupán egy vereséggel állt a gárda és a CSZKA Moszkvát Oroszországban legyőztük, így egy győzelemmel a továbbjutás is összejöhetett volna. Így vágtunk neki szerda délután az 1100 kilométeres távnak egy Nagyszeben melletti pihenővel csütörtökön a késő délutáni órákban érkeztünk meg Razgrad nem túl festői városába. 

Az egész település egy hatalmas szocialista stílusú panelrengeteg, látnivaló alig akad. Miután az erdőközepén lévő szállásunkat elfoglaltuk, bele vetettük magunkat a belvárosba. Ott elfogyasztottunk egy igazi autentikus török dönert, majd elindultunk a stadionba, hogy átvegyük a jegyünket és belépjünk a Ludogorets Arena vendégszektorába. Közel 1200 fradista érkezett Bulgáriába, a legtöbbje a B-közép által szervezett különvonattal. Az ultrák terve az volt, hogy mikor befut a csapat a pályára melegíteni, mindenki beözönlik a lelátóra és hatalmas szurkolásba kezdünk. Ennek kivitelezése igen csak jóra sikerült, igazi hazai pályát teremtettünk a srácoknak távol otthontól. A meccsen érződött a játékon a feszültség, de nem lehet mondani, hogy a focistáink ne akartak volna. Az alapcsapatból hiányzott Lovrencsics Gergő és az Espanyol ellen kiállított Eldar Civic, de igyekeztek mindent megtenni. Nagyon sok lehetőség adódott a Ferencváros előtt, de egyik sem került kihasználásra. A szlovén játékvezető, matej jug pedig a lelátón produkált hazai pályát próbálta a bolgárok felé billenteni. A mi játékosainknak sok belépőt lefújt, de amikor a Ludogorets védője egy kapura tartó lövést hárított kinyújtott kezével, azt nem vélte szabálytalannak és nemhogy a tizenegyes, de még a jogos piros lap is elmaradt. Persze az ellentámadásból Botka Endre hibázott egy nagyot, és az Ajaxban nevelkedett kongói, Jody Lukoki megszerezte a vezetést a hazaiaknak. Volt így is néhány veszélyes helyzete a Ludónak, de Dibusz jól védett ma is, a gólról pedig nem tehetett. Mi pedig számtalanul lőttük ismét a szögleteket nagyobb helyzetek kialakítása nélkül. Barátaimmal elgondolkodtunk, hogy egyáltalán ezeket gyakoroljuk? A szünetben távol voltunk a továbbjutástól. 

A második félidőben folytatódott a szlovén sípmester ámokfutása. Először a félidő elején Bolit rángatta védője, ami után kifelé intett a nem normálisa, majd miután Blazicsot rántották le a vállánál fogva akkor is néma maradt a síp. Legalább kettő, de lehet, hogy három büntetőt nem kapott meg a Fradi ezen a meccsen. De sajnos a helyzetek kimaradtak. Sokszor totyogták el a játékosok, Tokmac sem tudta mindig elvállalni. Sajnos Rebrov is elég későn nyúlt a meccsbe. Először lehozta a már nagyon elkészült Sigért (akit én már félidőben lekaptam volna) és behozta Skvarkát. A 85. percben pedig legyintettem egyet a továbbjutásra, mikor a sokat küzdő Boli helyett hozta be a lelketlen, iszonyatosan gyengén játszó Szignyevicset. De a 4 perces hosszabbítás végén mégis csak ő szerezte a becsületből szerzett egyenlítő gólt, aminek őszintén nem nagyon tudott örülni már senki. Az 1-1-es végeredménnyel a Ludogorets jutott tovább a legjobb 32 közé, mi és a CSZKA Moszkva búcsúztunk a csoportból. Összegezve büszke vagyok így is a csapatra. Bár még a meccs végén volt bennem egy kis feszültség, de ha azt nézem, hogy azt vártam, hogy legalább öt vereséggel zúgunk ki a csoportból, az utolsó pillanatig versenyben voltunk, és csak kettő ponton múlt a továbbjutás. Egy aprócska győzelmen. 

De nincs idő bánkódnunk, hiszen vasárnap egy fontos meccs vár ránk Diósgyőrben. De sajnos a razgradi mérkőzés nem fejeződött még be a hármas sípszóval. A bő 1200 fős tömeget csak apránként akarta kiengedni a bolgár rendőrség. Mivel 50-esével engedték ki az embereket, hogy a buszokra fel tudjanak szállni a vonatosok. Az autósokat csak részben vették figyelembe, mi is bő 1 órával a lefújás után jutottunk ki, majd kb. helyi idő szerint hajnal kettőkor kerültünk ágyba, hogy korán reggel elég fáradtan keljünk, mivel (a szombati munkanap miatt) már haza kellett indulnunk Budapestre. Hála a bolgár rendőrségnek és a Ludogorets rendezőinek úgy kellett végig mennünk az úton, mint a mosott rongy, egy minimális alvást követően. Miután mi kijutottunk az egyik kapunál elpattant a húr a szurkolóknál is kialakult egy kisebb csetepaté, mert őket nem engedték ki. 

Innen köszönjük Bulgáriának, hogy megmutatták, hogy miért sereghajtók Európában mindenben, a szervezésre adok a bolgár rendőrség számára egy akkora elégtelent, hogy még a naplóból is kilóg. De mivel ezeket a sorokat írom, így jelentem épségben hazajutottunk, nem volt probléma a hazaúton!

Bővebb beszámoló a kirándulásról