2015. február: Zűr-ich

2015 tavaszán sokat gondolkoztunk azon, hogy merre menjen kirándulni kis brigádunk. Hosszas tanakodás után Zürich mellett tettük le a voksunkat. 

Bár régi vágyam volt eljutni Svájcba, valahogy nem fogtak el jó érzések a döntés pillanatában, de belementem. Már a vonatjegyek a zsebünkben voltak, mikor beütött a krach. Az eddig se épp olcsó áraikról ismert helvétek egyenlővé tették a valutájuk értékét az Euróval szemben, így hirtelen 300 Forintot kellett fizetni egy frankért. Ez szinte szíven ütött minket főiskolásokat, mert ez egy kicsit behatárolta a költségvetésünket. De valahogy megoldottuk, spóroltunk egy kicsit és 2015. február 14-én már ki is gördült vonatunk a Keleti pályaudvarról Zürich felé. A vonaton érdekes jelenetek játszódtak le, hiszen ekkor indult ki a nagy "migránsválság", így jegy nélkül utazó illegális bevándorlókkal volt tele a járat. Nekünk is ki kellett űznünk fizetett helyünkről jó párat, volt, aki a vonaton fel-alá mászkálva mutogatott nekünk, mikor elment kabinunk mellett. A rendőrség emberei is sokakat szállítottak le még Budapesten. Többen maradtak, de Tatabányán és Győrben is sokakat kaptak el a rendvédelmi szervek. Majd Ausztriába érve hirtelen satufékezett a vonat és hosszasan álltunk a nyílt pályán. Volt egy-két tippünk, hogy mi történhetett, de azt így nyilvánosan nem merném leírni. De legalább folytattuk utunkat Ausztriában. Rendesen elszórakoztattuk magunkat, majd Innsbruck környékén elkezdtünk szunyókálni, amennyire csak lehetett. Miután vonatunk bejárta Liechtenstein miniállamának szinte teljes vasúthálózatát, átértünk Svájcba, ahol a határőr ébresztett fel minket egy kis okmányvizsgálatra, majd folytathattuk utunkat az Alpok havas hegycsúcsai között Zürich főpályaudvarára. 

A hosszú út után először kinyújtóztattuk elgémberedett végtagjainkat, majd nyakunkba vettük a várost. Miután Svájcban vasárnap az üzletek nagy része zárva van, így ez egy kicsit felborította programunkat, így kihagytuk a siklózást. De a városban sétálgatva döbbenten figyeltük az árakat, hogy a török étteremben is egy sima dönert is alsó hangon 5000 Forintnak megfelelő értékben vehettünk volna. Szinte hanyatt estünk. Ettől függetlenül Zürich tele volt szép épületekkel és a Limmat folyót követve eljutottunk a Zürichsee partjára, ahol nem mondhatjuk, hogy le se tojtak minket, hiszen a sirályok érdeklődtek tisztaságunk eltüntetésének körülményéről, de szerencsére megúsztuk. De a város házai között sétálva délre csak nyert az éhség, így az egyik nemzetközi gyorsétteremlánc egyik üzletébe tértünk be egy ebédre. Még szerencse, hogy Marci barátunk töltött le svájci kuponokat, így nem kellett 10000 Forintot fizetnünk egy menüért...  Az ebéd után viszont egy kis kulturálódás után vágytunk, így megtekintettük a Svájci Nemzeti Múzeum tárlatát. Jól éreztük itt magunkat! 

Miután itt végeztünk, elindultunk egy hosszú sétára, hogy eljussunk a Letzigrundra, ahol igyekeztünk megtekinteni az FC Zürich tavaszi idénynyitóját, amelyen az FC Thunt fogadták. Gyorsan megszereztük a jegyünket, ami nem volt épp olcsó. A legolcsóbb belépő a keménymag állóhelyi szektorába 30 CHF-ba került, ami 9000 Forintnak megfelelő összeg. Mi voltunk olyan furmányosok, hogy átszöktünk a tábor melletti ülőhelyes szektorba. Szerencsére nem figyelték ezt a derék svájci biztonsági őrök. A hivatalos bolt árai viszonylag tűrhetőek voltak, így a sál mellett zászlót is be tudtam szerezni. A meccs pedig borzalmas volt. Szinte egy unalmas 0-0-nak nézett ki.

A hangulatot legalább megteremtette a Südkurve, de ebben a stadionban teljesen elveszett a kilátogató 7500 néző. 

Igazi nagyobb helyzet alig alakult ki a találkozón, a hideg pedig megvacogtatott minket rendesen. Aztán, hogy ne maradjunk gól nélkül, a vendégek csereként beállt venezuelai csatára, Alexander González gondoskodott a 80. percben. Ritka pocsék mérkőzés volt, a Thun 1-0-ra nyert Zürichben. Még a végén eljátszottuk a poharazást, miután a büfében 2 CHF-t fizettek ezekért. Én pedig megfigyeltem, ahogy a biztonsági őrök lámpákkal terelik ki a szurkolókat a stadionból. Gondoltam ezt lefotózom, de ezt kiszúrva körbeálltak és addig nem engedtek el, amíg ki nem töröltem a fényképezőgépem memóriájából. Pedig még arcokat sem fotóztam, de nekik ez sem volt elég.

Nagy nehezen elengedtek, majd villamosra szállva visszajutottunk a főpályaudvarhoz. Bár még volt több óra a vonat indulásáig, de már nem tetveztünk sehová se menni. Az állomás hasonló volt, mint Berlinben. Többszintes és plázával volt egybekötve. Itt találtuk aznap az egyetlen nyitva tartó ajándékboltot, ahol gondoltam veszek apámnak ajándékba egy echte originál svájci bicskát. Aztán majdnem összeestem, mikor megláttam, hogy a legolcsóbb ott kezdődött árban, amennyi pénzt összesen vittem magammal a túrára. Végül csak találtam neki valamit, ahogy a család többi tagjának is. Innentől már csak várakozás volt hátra. Még mászkáltunk fel s alá az állomáson, amíg eljött az idő, felszálltunk a Budapestre induló vonatra. Mindenki szépen gyorsan beájult, majd egy magyar kalauz ébresztett fel minket, hogy figyeljünk, mert az innsbrucki állomáson zsebesek szoktak felszállni, így vigyázzunk az értékeinkre. De voltunk annyira fáradtak, hogy visszaaludtunk, de szerencsére nem tulajdonítottak el tőlünk semmit. Reggelre ismét Budapesten voltunk. Sajnos a kezdeti aggodalmam valóra vált a drágaság miatt, azonban kihúztam egy tételt a bakancslistámról, hiszen eljutottam Svájcba. Nagyot csalódtam, többet vártam, de erre szerintem rányomta a bélyegét a helyi árak színvonala. A meccs pedig borzalmas volt, sok mindent nem is tudtam felsorolni belőle a gólon kívül. Ezen a napon pedig megfogadtam, hogy Svájcba csak akkor fogok visszatérni, ha milliomos leszek, vagy pedig átutazok egy rövid időre. Azóta is tartom!